Keszthelyi kórház története

Ispotálytól hospitálig

Keszthely és 270 éves kórháza

Dr. Szutrély Péter

 

A Nap Keleten kél. Ott lesz világos. Például Balatonvilágosnál. Aztán beragyogja a tájat, és egyenes vonalban világít rá Keszthelyre, éppen oda, ami Fenékpuszta és a város között van. (A „Tanyakereszt” -nél.)

Talán itt érték el a római seregek a Balatont, amikor Róma felől Pannóniába érkeztek?
Elképzelhető. Hogyan is szól a legenda? A hadvezér (a későbbi Tiberius császár,) megállt a tó partján, emberei megállapították, hogy ezt a nagy tengert csak észak vagy dél felé kerülhetik meg.

• Rendben. – szólt a vezér – egy csapat Északra indul, egy másik Délre, és a tó másik végében találkoznunk kell.

Tették is, nagyjából a székesfehérvári területen. Tihany mellett el, ahogy az első magyar írás mondja: „hodi utu rea…”

Hát ott. A hadi úton találkoztak. A déli csapatok maradékának véleményéről hallgat a legenda.

Az adjutáns így szólt:

• Hogyan nevezzük el ezt a hatalmas tavat, uram?

A vezér elgondolkodott, majd hirtelen lovára nézett. A nemes állat nagyokat hunyorogva, élvezettel itta a csodásan tiszta tó vizét. A vezér tehát így szólt:

• Hát hogyan? Világos! A lovam után legyen Pelso!

*

De mi ez a mafla név, hogy Fenékpuszta? Mi több, az ott található kúria (kastély…) épületén ez olvasható: „Fenék”.

Legalább is manapság. Korábbi képeken, festményeken mást látunk ugyanezen épületen: „Fének”.

Már csak egy y kell, és „Fények” lesz belőle!

Olyan fények, melyek napfelkelte idején itt érnek partot a tó után. Világosról indulva…

Csak hát az egyszeri emberek „Fének”- kel nem tudtak mit kezdeni. Fenék, az legalább érthető. A „puszta” meg azért puszta, mert ahol állatok élnek, gazdálkodás folyik, az a magyar számára puszta. De nem pusztaság! Óriási különbség!

A Festetics család bensőséges viszonyt ápolt a „régi tudományokkal”. Azt is tudták, hogy Fenékpuszta területén, annak mágikus vonzása miatt érdemes „pusztát” kialakítani.

Hatalmas római erőd állt itt évszázadokon át. A gót időkben pedig a környék első híres szülötte Nagy Theoderik volt, akit Ravennában temettek el.

*

Kétségtelenül a „fontosabb” terület ez volt, ám Keszthely sem maradt el nagyon. Talán volt itt egy úri ház, fontos birtok?  („Castellum”?)

Esetleg más település a nagy erőd mellett? Bizonyára. Mint ahogy évezreddel visszafelé a területen nagy kiterjedésű falu, avagy város maradványait is ismerjük.

Kitérő: amikor az ember kikerekezik a Zala-hídig, elfogja egy finom érzés! Itt biza évezredek nyomdokain járok, évezredek óta itt éltek, és itt szerettek élni emberek. Csodás gondolat!

 

1247.

Egy okirat Veszprémből először említette néven Keszthelyt.   Azelőtt is voltunk, tudjuk. De azóta joggal hivatkozhatunk városunk létére. Így tehát ez „kezdetünk” lényege.

Nem telt el röpke száz év, és a ferences rend már megérkezett. Előbb kicsi, kerek templomot építettek, talán csak éppen birtokukba vettek, (Szent Lőrincnek szentelve,) majd nagyon hamar felépítették templomukat, mely ma is láthatót a „Fő téren”. Benne e korból fali festményekkel. Mint ahogy a mai „régi temető” területén Szent Miklós kis temploma is e kor művészetének tanúja. Falán – akár kívül, ami ritkaság – a kor festészetének zseniális bizonyítékaival!

A településnek egyébként három temploma volt: az említett ferences, a Szentmiklós Szeg kis temploma, illetve a Szt. Mártonnak szentelt, plébániaként működő, a mai kastély park területén.

Akadt is bajuk a ferenceseknek, mert a Márton templom plébánosa erősen neheztelt rájuk, amiért „szentségeket osztanak ki”, s ezzel az ő anyagi lehetőségeit szűkítik. Ismerős az ilyesmi?

A ferences rend elég befolyásos volt ekkoriban. Ezt onnan is tudjuk, hogy a rendházukkal szembeni területen (a mai helybéli TV stúdió helyén,) működő kocsmára panaszkodtak, mely biza nem ritkán igen hangos volt. Panaszukat és a kocsma betiltása iránti kérelmüket egyenesen a pápához intézték. Eredmény ismeretlen.

*

A XVIII. század elején eléggé leromlott képet mutatott a település. A törökök ugyan sosem tudták bevenni az erődként működő várat, templomot, mégis betöréseik hatalmas károkat okoztak. A korábbi tulajdonosok, (Zsigmond király idején Laczkfy nádor, majd a Gersei – Pethő család,) kihaltak. Előbbit a király „fenségárulás miatt” végeztette ki, utóbbiak anyagi leromlását éppen a török idők állandó terhei okozták.

Ekkor került Keszthelyre a Festetics család. Akkori szemmel ők a tenger, a magyar tenger túloldaláról érkeztek, hiszen Berényben már volt egy kúriájuk. Viszont Berényt Keszthelytől a hatalmas mocsár – és vízterület rendesen elválasztotta. Még évtizedekkel később is dereglyékkel közlekedtek, Fenékpusztánál kikötve, nem egyszer életveszélyes, viharos vizeken.

A kastély építkezései után a család ide költözött. Nem volt ekkoriban túl csábító a település, hiszen még egy „bábos” sem működött itt. Pedig az fontos ember volt, mert a mézeskalács bábok gyártása mellett szappant is készített. Ez pedig a tisztaság záloga! Általában foglalkozott még emellett „patikai” feladatokkal is.

Festetics Kristóf az 1730-as években felismerte, hogy ennél több kell.

Némi anyagi támogatással rávette hát a ferenceseket, hogy

szakavatott patikát működtessenek, ahol a kornak megfelelő füvek, főzetek, kenőcsök a legkülönbözőbb betegségekre, sebekre kaphatók voltak.

A kor „szakmai protokollja szerint” a csonttöréseket például „pléhvállúba” helyezéssel kezelték. Ez valahol a gipsz rögzítés elődje volt. A dolognak rendes hibája az volt, hogy a nyílt törésekkel sem bántak másképp, sebfertőzések, gangrénák és halálos kimenetel akár egy bokatörésből is elképzelhető volt. Több nagy névről is tudunk, akik így végezték. Fejér György, a vagyonos tudósember kereskedő édesapja, vagy Széchényi József (Festetics Júlia első férje, a „nagy” Széchényi István nagybátyja,) aki 1774 – ben egy vadászat alkalmával e környéken törte lábát, és ebben 23 évesen bele is halt. Pedig ekkor már létezett az urodalmi ispotály, csak éppen nem volt szakavatott sebész kéznél.

 

1759.

Nem csoda hát, hogy Festetics Kristóf nem volt megelégedve a város (akkor talán 3 – 4 000 lakossal,) ellátásával, így elrendelte „urodalmi ispotály” alapítását. Ehhez rögtön a kastély díszes kapujától néhány lépésre házat is biztosított. A mai Kastély utca 1 lehetett az a terület, ahol ez az ispotály állt. Kettős rendeltetése volt. A lakosság köréből betegeket lehetett itt kezelni, de adott esetben „szociális” intézmény is volt, vagyis rászoruló szegényt is elhelyeztek itt.

Csak mellékesen: ezidő tájt Kristóf még gróf sem volt!

A grófi címet ugyanis fia, Pál kapta meg Mária Teréziától 1772-ben. De kórházunk már volt!

Három szobára engednek következtetni a korabeli leltári feljegyzések: egy három ágyas női, egy ugyancsak három ágyas férfi kórterem, közötte egy egyágyas külön szoba. (Vajon amolyan „VIP” kórterem lehetett?…)

Az orvosnak három szobás, konyhás szolgálati lakás járt.

Hogy nézett ki a XVIII. század végén egy ilyen kórterem?

Fából készült, szürkére festett ágyak matraccal, paplannal, vánkossal. Minden ágy felett kis fekete tábla „lázlap” gyanánt, a sarokban álló óra, középen asztal három székkel, egy kényelmes karosszék lábadozóknak, no és egy „pökő láda”, egy imazsámoly és egy „leibstohl” (szoba – wc) is. A cserépkályhákat kívülről fűtötték, az ablakok előbb ónkarikásak, később már üvegesek, kék függönnyel.

További két szoba állt rendelkezésre összesen nyolc ággyal a szeretetház lakói számára. A konyha közös volt, s mellette jutott még hely egy ápoló, illetve egy konyhalány szobájának is.

Az intézményhez konyhakert csatlakozott, ahol az ellátottakkal végeztették a munkát, ha már annyira felépültek. Az anyagi háttér mindehhez „gazdag” volt! (Nem adósságok halmozódtak fel rendre.) A város számos bevételéből részesültek, rendszeres gyűjtéseket szerveztek. (Úgy mondták: koledáltak.) A gyarapodó vagyon kamatai is egyre jobb lehetőségeket nyitottak.  A XIX. sz. elején már drága műszereket vásárolhattak Bécsben. Így többek között „Két férfi és két asszonyi Catetter”-t bőr tokban, vagy köpölyöző Machina-t, netán fürdőkádat is.

A kórház első orvosai között szerepel Kohler Dániel, La Combe orvosdoktor és Mayerberger Camil, illetve Vasvári Márton. Utóbbi ketten „csak sebészek” voltak. Szegény La Combe doktor munka közben megkapta a pestist, („rothadó hideglelést”,) amibe bele is halt.

A borbélyok azonban nem hagyták magukat, és még a XIX. század beköszöntekor is folytattak sebészi munkát, ami egy Somogy – megyei írás alapján bizony „Sokaknak testi sérelmeket okozni tapasztaltattak.” Roppant pancser munkát végezhettek!

Így ki is tiltották őket a megyéből.

Bevett gyógymód volt a piócázás, vagy nadályozás. Elvileg az érvágást helyettesítette. A cél általában az volt, hogy a beteg vérét „lecsapolják”. Ez igazából csak a hipertónia esetében volt némileg célra vezető.

*

Nem titok, az urodalom és a város között sokszor feszült volt a viszony, hiszen a város grófi tulajdon, „hitbizomány” volt, lakói jobbágyok. Ezzel együtt Festetics I. György idején, a XVIII. század végén, XIX. század elején fellendülést élt meg a város is, de az egész Festetics birodalom is. (Csurgón gimnázium, Keszthelyen gazdasági főiskola, – „Georgikon”, Költőtalálkozók – „Helikon” néven.

Hévíz kialakítása, mint gyógyhely.) A gróf igazi művelt, „reneszánsz” főúr volt, aki valóban gondját viselte birtokainak.

A város azonban szeretett volna olyan kórházat, mely már elválik az urodalmi könyör – intézménytől, a szeretetház jellegtől is.

 

1852-ben,

Fejér György hagyatékából és egyéb javakból megvásárolta hát Keszthely városa a kórházat. Nem volt ez igazán jó ötlet, hiszen az urodalmi intézmény sem szűnt meg teljesen. A városi kórház éveken át anyagi gondokkal küzdött, orvos sem volt mindig, a felszerelés is hiányos. A XIX. század második felében ez a kórház, mint általában ekkortájt Európában, nem volt vonzó hely a betegek számára. Kevés valódi gyógyulás, sok szenvedés és halál jellemezte ezeket a helyeket.

„Magasabb” társadalmi réteghez tartozók alig, vagy egyáltalán nem is vették igénybe.

Pedig 1865-től új épületet rendeztek be kórház céljaira: a Gőzös utca, vagyis a mai Balaton utca sarkán, a későbbi „Postapalota” helyén egy emeletes épület lett az új kórház. Ne képzeljük mégsem, hogy ettől nagyot javult volna bármi is! Pedig a „Gőzös” utca már egy új világ beköszöntét jelezte. Az az utca volt, mely egyenesen vezetett le a mólóig, ahol is az új, korszerű „Kisfaludy” nevű gőzhajó rendszeresen kiköthetett.

Az eléggé hiányos anyagi háttér rendszeres nézeteltéréseket okozott a város vezetése, az urodalom és a felsőbb hatóságok között.

A „szociális rendszer” nem volt „érzékeny”, bár egy 1882. május 15-i számadókönyvi bejegyzésből már kitűnik a munkadó munkavállaló iránt érzett felelőssége is:

„Csáfordi Teréz kéjhölgy után Grünwald Léni kéjhölgytartó ápolási díjat fizetett.” A diagnózis nyilvánvalóan bujakór (szifilisz) volt.

 

1894-ből megmaradt egy „Betegedési kimutatás”.

Ebben az évben tehát 13 férfi és 20 női bujafekélyest („rossz sebest”) ápoltak! (A bujakórt sokan franciakórnak is hívták, ami a korabeli franciaországi átfertőzöttség nemzetközileg kiemelkedő teljesítményére utal. „Menj a francba!” – kívánjuk néha…E kívánságunk pontos értékaránya elég bizonytalan.)

Az ápoltak között 18 tüdőhurutos volt, egyéb különböző „lob”-ok összesen 19.

Vérhas miatt szeptemberben 14 férfi került felvételre, és csak 1 halt meg. De volt még elmezavar, difteritisz, orbánc, és egy rákos beteg is.

A felhasznált gyógyító szerek a timsó, jodoform, pokolkő, ólomecet és ólomzsír, szenna-levél, sáfrány, kámfor, keserűsó és fenyőmag („fisteléshez”) voltak. Ezek mellett, netán ezek ellenére: az 1894 -es évben kezelt 144 betegből csak 11-en haltak meg! Elképzelhető, hogy ezt a generációt még egészen más fából faragták?

*

Mielőtt a „modern” XX. századra kanyarodnánk, említsünk meg kikapcsolódás képpen néhány érdekességet, környékünk kultúrkincsét.

Zala, vagyis Szala, ősi folyó, folyócska. Fenségterülete a Kis Balaton. Csodálatos természet, szépséges világ. Nagyon ősi föld, ahol minden négyzetméteren ott szuszog legalább két évezred.

Éveken át élt és alkotott itt az a szerzetes, aki a szláv nyelvet írhatóvá-olvashatóvá tette a görög írás segítségével. (Ú.n. glagolita írás.) Szent Cirill. Ő fordította ószlávra a Bibliát is.  Aki teheti, barátkozzon néha a „cirill” írásjelekkel, nem fogja bánni, mert rengeteg utazása során segíthet e tudás itt-ott-amott.

Ha a szláv barátok világától néhány kilométert haladunk Nyugat felé, ráakadunk településekre, melyek bizarr neveikkel ősmagyarságot jeleznek. Zalaszabar. Meg hát Nagyrada.

Rendben, igazán nem szolgált rá ez a hely arra, hogy híres legyen, mint a „radai rosseb” szülőhazája. Tekintsük inkább korai gyógyfürdőnek, hiszen már a középkor táján ismertek itt kénes tócsákat, forrásokat, melyek fertőtlenítő hatásukkal katonák rémes sebeit gyógyítgatták. De a bujafekélyesek is enyhülést (ha nem is gyógyulást,) találtak itt.

Vajon miért neveznek el utcát valakiről?

Kossuth, Deák, Ady, József Attila – megannyi nagy név, megannyi csillaga kultúránknak.

Ha már itt tartunk, a nagy neveknél: Deák Ferenc! Valóban „csak” nagy név? Valóban „csak” a „Haza bölcse”? Az, az, biztosan.

Viszont kehidai jóember, vagyis igazán zalai, aki ráadásul ugyanott érettségizett, mint megannyi környékbéli: Keszthelyen!

Vak Bottyán utca. A generális eredetileg Bottyán János volt, a Rákócziak rettenthetetlen hadvezére. Egy lövés végzett a bal szemével, attól kezdve kendőt viselt felette. Vak lett – legalább is a fél szemére. Ám volt néhány más baja is. Többek között a kor érdekes és divatos betegsége, a köszvény. (Irdatlanul magas szérum – hugysav szint…) Nem volt ezzel egyedül, hiszen Goethe, meg Nagy Frigyes porosz király is ebben szenvedett. Kellemetlen ízületi gyulladások sora, erős fájdalmak. (Országomat egy tabletta allopurinolért! …)

Bottyán úr, a félszemű generális ízületeit úgy, ahogy akkor lehetett, gyulladást csökkentő fürdőkben ápolgatta.

Bakonyszentlászló, ám ismét Hévíz, illetve a nagyradai mocsaras vizek gyulladást csökkentő hatását élvezve. Keszthelyen szállt meg többször is evégett, innen az utcanév.

Emlékezzünk meg még egyszer a város nagy uráról, Festetics I. Györgyről! (1755 – 1819 április 2.) Élete utolsó hónapjaiban erősen betegeskedett, erről számos közlés ismert. Mégsem fordult orvosi segítségért, bár ami azt illeti, nem is nagyon várhatott volna ilyet. A leírások, emlékezések, beszámolók szerint feltételezhető egy kolorektális tumor áttétekkel. Utolsó napjait egy helybéli hölgy ápolása mellett egyedül töltötte a kastély zord, hideg szobájában. Pedig ekkortájt volt orvosa a kórháznak. Híres könyvtárában meg még ma is külön gyűjtemény található értékesebbnél értékesebb könyvekből e tábla alatt: „Medicina”.

Orvos ugyan volt, de mind e tudományok ellenére mit tehetett volna?

Szűrés? Korai felismerés? Kolonoszkópia? Műtét? Röpke 200 évvel ezelőtt? Lehetetlenség!

 

A XX. század

Keszthelyen bizonyára fura, szárnyaló lelkület mellett indulhatott. Látomást kedvelők immár léggömböket, egyéb repülő micsodákat vetítettek a móló körüli horizontra. A gőzgépek valósága „gőzös” jövőképeket ihlettek.

Nem volt ez másként a „megújulás” szelét élvező kórházzal sem. (Hibás magyar találmány a „megújulás” kifejezés! Isteni eredetet sugall, amikor is tündérek varázspálcája nyomán „megújul” valami. Márpedig magától, varázslegyintésre általában semmi nem szokott „megújulni”.)

A századforduló egyik hivatalos jelentéséből kiderül – ha egyébként nem lett volna köztudott, – hogy az akkor működő kórház „bűzös”. Rendeletileg tehát ezen intézmény létét megkérdőjelezték.

Megindult a nagy hercehurca, a tervezgetések, parancsolatok, leiratok és pengeváltások kora. Keszthelyre ezidőtájt nagyívű „fejlődések” törtek rá.

Bár a múlt század végén még azt mondta Wesselényi báró Ötvös Károlynak Badacsonyban, amikor az lelkesen fürödni indult volna:

„Fürödni? A Balatonban? – Hát abban csak a zsidó fürdik, meg a gácsér!”

A század elején azonban már a „gácsér” ide látogatók ezreit jelentette. Fürödni jöttek! Mennyire igazuk volt!

Ez a selymes víz, ez a békés hangulat, ez a lelket megfürösztő fényrendszer évezred óta egy olyan tálentum, ami keresett, ami felbecsülhetetlen.

A város elöljárósága felismerte a „haladást”, a lehetőségeket, és az urodalommal való együttműködés szükségességét is. Így aztán szaporodtak a „javak”. A lepusztulóban lévő kórház helyén posta épült, a frissen kiparcellázott területeken múzeum, illetve szépséges sétány a tó partjára. (Ma: Erzsébet királyné útja.)

Schadl János akkoriban közkedvelt építész volt, tervei alapján épült a ma is álló „Gimnázium”, meg egyéb épületek. Ő tervezte az új kórházat is, melyhez telket Keszthely „fejlődő, sokat ígérő” – hm – „alsó” – területein kapott. Ez alatt az urodalom a kastélytól Északra eső dombos, lejtős területeket értette, ahol korábban temető volt. Immár egy új központ körvonalai alakultak itt!

A korábbi temető megszüntetését követően épült meg a mai „Basilica minor”, vagyis kármelita templom és rendház, szembe vele az a terület, melyen egy új kórház épülhetett.

A kor szemlélete szerint is „nagy” beruházás küszöbén állt a város. Nem ment ez mindenféle huzavona nélkül, mert hát a leirat-felirat, pénz ide, pénz oda kiirthatatlan kavalkádja minden közéletnek. Korábban, akkor és azóta is.

Pontosan tíz évre volt szükség ahhoz, hogy a telek kijelölése után Schadl János tervei szerint végül is ott álljon az az egy emeletes épület, mely ma is az intézmény „magépülete”.

Lám, itt van Koch Antal esete, aki már korábban is főápoló volt, és nagyon szívesen vállalt volna munkát az új kórházban, de valakik ebben akadályozták. Így 1910 áprilisában egy kérvényben „az új kórházban leendő alkalmazásért esedezik.”

1. kép

1910. október 1-én tehát beindul az Ady u. 2. (Akkor még „Gróf Tisza István utca”…) működése, és ennek vezetője Dr. Mojzer György.

Egyébként a különböző hatóságok az egész év folyamán ügyeltek a gondos építkezésre. Többek között: „az árnyékszék ajtó felső egyharmada legyen nyitott, hogy a bent lévő beteg mindenkor szemmel tartható legyen!”

Az épületben villanyvilágítás volt, házi kompresszorral működtetett vezetékes víz, a folyosókon kókusz szőnyeg. Néhány hónapon belül érkezett egy rtg-készülék Bécsből, és egy Zeiss – mikroszkóp is. Ekkor nagyjából 65-70 férőhelyes, osztatlan intézmény állt tehát rendelkezésre. A kertben egy szép, faragott-ácsolt kisebb építmény is volt. (Hasonló a Hullám Szálló stílusához.) Ez volt a „Fertőző”. Itt további 10-20 beteget lehetett elhelyezni, elkülöníteni. Ez akkoriban, amikor az antibiotikumok még hírből sem voltak ismertek, a vírusokról nem is beszélve, égetően szükséges létesítmény volt.

A kórház kertjében még ma is állnak azok a fekete fenyők, melyeket ekkortájt telepitettek, hogy a kietlen, barátságtalan környezetet feljavítsák. A kórház mögött ugyancsak konyhakert, sertés – és baromfi ól szolgálta a konyha forrásait.

Miután anyagi kérdésekben sosem lazulhattak a kedélyek, 1913 nyarán például „Népünnepélyt” rendeztek a ház javára. A Balaton partján mázsaszám használták fel a konfettit, fogyasztották a pezsgőt, mi több „velencei éjszaka” mellett áradt a helyi közönség kedélye. A pezsgőszámlák ellenére ez a rendezvény komoly anyagi sikerrel járt!

(Tanulság.)

A szakmai adatok nagy része sajnos nem fellelhető ma már. Ez többek között annak is köszönhető, hogy 1945 elején a kórházat bombatalálat érte, annak felső emelete és más részei is tűz martaléka lettek, így rengeteg dokumentum is elégett.

Kitérőt kell tennünk, ha Keszthely egészégügyi vonatkozásait tárgyaljuk.

Dr. Jobs Viktor  (1890 – 1978)

A 20-as években, az I. világháború után, kiégett, lerongyolt, elrabolt országban, katonaorvosi múlttal elhatározta, hogy itt alapít új életet magának, családjának és a könyék ellátásának javítására is. Megszerezte a „Hanczók rét” egy darabját, és elkezdte építeni „szanatóriumát”.

A kórházat egy évtized után, a háború alatt sikerült lepusztítani. Katonai kórház, sebesültek kezdetleges ellátása tömegével, anyagi ellehetetlenülés.

Amikor Jobs Viktor megérkezett a városba, megkérdezett egy itteni járókelőt:

• Mondja ember, mi újság a városban?
• Itt biza vagy a szél fú, vagy harangoznak.

Jobs Viktor vasakarattal felépítette azt az épületet, ami ma is megtalálható a Csók István utca sarkán. (Az igaz keszthelyiek ma is csak a „Jobs szanatórium utcája” – ként emlegetik.)

Elvileg „konkurencia” volt ez a kórházzal szemben, amolyan „privát” intézet, ahol a kor lehető minden orvosi színvonala adott volt. Intarziás ólomüveggel bevilágított fogadószobában elegáns betegeket fogadott, zömmel nőgyógyászati eseteket, kik nagy bizalommal érkeztek az ország számos területéről. Jobs doktor megszervezte számukra, hogy az ország legjobb szakorvosai utazzanak ide, adott beteget ellátandó. Megoperálták, majd megint elvonatoztak. Jobs doktor meg itt maradt velük – amíg meg nem gyógyultak. Vagy…

Viszont mindemellett városi ellátásokat is vállalt, házakhoz járt, szülő nőket gondozott intézetében, vagyis komoly részt vállalt a város gondjaiból. Hiszen tudta, hogy egyedül a kórház nem elég mindehhez.

A „szanatórium” a két háború között Magyarországon többet jelentett, mint jómódúak pihenőhelyét, mint Thomas Mann Davosát.

Nálunk ekkoriban a kulturált, gyógyulást ígérő kórház volt, ahol az épülés, kiszolgálás elfogadható szintje mellett jó, vagy akár magas szakmai, orvosi szolgáltatás is járult. Természtesen zsebből (számlára…) fizettek mindazok, akik ezt megtehetették, ám mindig ügyelve arra, hogy a környező népeség térítés nélkül is részesülhessen legalább valamennyire ebből az orvosi lehetőségből.

Zárjuk le ezt a részt azzal, hogy Dr. Jobs Viktor sikeres, szép és hatásos munkáját átmentette a szovjet invázión, még ügyesen kivédte a barbárság első hullámát 1945-ig. Intézménye ekkorra összesen jó 3300 beteget látott el.

Az „államosítás” barbárságát sajnos már nem tudta megakadályozni. 1950 – decemberében egyetlen délután tették ki intézetéből családjával, lázasan beteg kislányával együtt, akinek egy lázmérő elvitelét sem engedélyezte a „katonai bizottság”. Ezt „államosításnak” nevezték akkoriban. Viktor bácsi még a 70-es években is ismert alakja volt a keszthelyi orvosköröknek. Kedves, elegáns úr volt, aki nagy szeretettel vállalta további évtizedeken át Hévízen a reumás betegek legkülönbözőbb gondjait. Akár tudományos közleményeket is írt. Lelkiereje példakép!

 

2. kép

Tekintsük e kitérőt Dr. Jobs Viktor előtti osztatlan tisztelgésnek!

Szanatóriuma néhány éven át üresen állt!

Ezek után mégiscsak jól jött a ház! Csatolták a kórházhoz, és így kitelepíthettek két fontos osztályt, a nőgyógyászat – szülészetet és a gyermekosztályt.

Ettől kezdve ezt a részleget „Kórház II” – nek hívták.

Ami igaz, igaz. Szellőssebbé vált a korábbi építmény az Ady utcában. A volt szanatóriumban kevés átalakítással létrejött egy – a kornak megfelelő – műtő nőgyógyászati tevékenység céljából. Ugyancsak élhetűvé vált egy gyermekosztály is.

Városi érdek lesz feldolgozni azt a születésszámot, mely e falak, vagyis Csók István utca címén – a ház története során keletkezett!

Vajon hány száz és száz polgártársunk személyi igazolványában áll: „születés helye: Keszthely”? Hányan emlékeznek arra, hogy ők bizony itt jöttek a világra?

Ennek nem csak közigazgatási jelentősége van, hanem egy város életének lényege is! Lélektan!

Polgárok, akik itt köszöntötték először a napvilágot, ide kötődnek akár leszármazottaik révén is. Vagyis: helybéliek.

Ez igaz a „környékre” is, hiszen a város vonzáskörzete jó száz települést számlál.

*

Térjünk vissza a XX. század 30-as éveihez, hiszen jelentős dolgok történtek ekkor is kórházunk életében.

A 70 – 72 ággyal működő osztatlan, egy emeletes épület elég volt bizonyos szintű betegellátásra. Ám például nem lehetett elkülöníteni a szülészetet a sebészeti betegektől sem.

Az orvosi ellátottság is gyatra volt. Így aztán az akkori Belügyminisztérium hathatós intézkedései nyomán igazgató-főorvosi, segédorvosi és gondnoki állás került kiírásra. Dr. Mojzer György, aki népszerű doki volt a városban, nyugdíjba és ezzel együtt Tapolcára, szorosabb hazájába húzódott vissza.

1933 augusztusában Dr. Magyary Gerő, a budapesti „Bakay Sebészeti Klinika” adjunktusa nyerte el az igazgató-főorvosi kinevezést. (Meglehetős vita után, mert voltak akkoriban is egyenlők, meg egyenlőbbek.)

Magyary Gerő egyben a rendelkezésre álló rtg-gép alkalmazását is szakorvosi szinten ismerte, és gégészeti ellátást is nyújthatott magas szakmai szinten.

Nem volt könnyű élete, hiszen egy mindig újra lepukkanó, ispotályszerű kórházból kellett a kor igényeinek megfelelő intézményt felállítania.

Lám! Ezt a fenti mondatot a kórház immár majdnem 270 éves története folyamán milyen sokszor kellett leírni!!

Csak kérdezni lehet:

még hányszor írjuk le??

Magyary Gerő modern szemléletével elérte, hogy a különböző diszciplínák szétválhattak. Így külön főorvossal (Dr. Horváth Zoltán) szülészeti osztály alakult, a belgyógyászat is elismerést kapott

Dr. Liposits Elemér főorvossal. Mindketten egyetemi „fészekből” érkeztek a városba!

Csoda, hogy immár egyetemi igények csíráztak ki?

Osztályok alakultak. Megfogalmazódott az elvárás, hogy adott betegséget adott szak vegye kezelésbe. Nem volt ez olyannyira magától értetődő a kor magyar vidékein!

Elterjedt a divat, hogy a Balaton használható fürdőhely, nyaraló, egyáltalán: érdemes erre a tájra figyelni.

A XIX. – XX. század fordulója a korszellem miatt, meg az ügyes városvezetés (a Reischl név fémjelzése mellett,) jótékony hatással volt Keszthelyre. Mindezt a lendületet, hatást számos példával illusztrálhatjuk. Néhány ezek közül:

• a város gerincét alkotó „Fő utca” a kereskedő házak, családok által „bevett” terület volt, vagyis mindenki itt vásárolt.

(1810-ben Festetics I. György engedélyezte zsidó családok betelepedését ide azzal a céllal, hogy kereskedéseket nyissanak.)

• Simon Böske, kinek édesapja Keszthelyen volt orvos, a „Korzó Szépe” lett, majd egészen a „Miss Európa” magasságáig emelkedett. (Megérdemelte!)
• Megépült a Balatoni Múzeum, megnyílt az elegáns villanegyed (Erzsébet Királyné útja) tovább élt a „Helikon” művészeti találkozó az ország legnagyobbjaival. Bayor Gizi és Ódry Árpád közreműködésével Herczeg Ferenc darabjának ősbemutatója „Holicsi kupidó” címen az Uránia Színházban, Csathó Kálmán rendezésében! (1921) Ekkor itt járt az ország minden „neve-rangja” az irodalomból.
• a kastély vadászatokat rendezett kertjében, melyek adott körökben nagy népszerűségnek örvendtek. (Vadaskert, ami Hévízig terjedt.)
• a déli vasút, mely bizony sérelmezhető, de technikailag megérthető módon elkerülte a városkát. Később mégiscsak kapott egy bekötést!

A vágány kiépítését Balatonszentgyörgytől Keszthelyig Festeticsék szorgalmazták. Vásároltak is két mozdonyt arra a célra, hogy az ide igyekvők átszállással bár, de megérkezhessenek.

*

Történelmileg értékelhetetlen egy olyan világ, mely háborúval söpör végig az emberek életén!

Megakasztja mindennapjukat, szétzilálja életüket. A háború nem más, mint a pusztítás és pusztulás apokalipszisa.

1945-ben ez söpört át Magyarországon, mindmáig be nem gyógyuló sebeket hagyva maga után. Nem volt elég a pusztítás, a rombolás, ám egy rettenetes, primitív világot hagyott maga után, mely kísért még a mai napokig is.

*

A háború utolsó heteiben a várost is bombák találták el. Pedig nem volt itt „semmi bombázni való”.

De ekkor már minden mindegy volt.

Az utolsó hónapok rombolásait itt most nem idézzük, kórházunk szempontjából csak az a bomba volt fontos, mely eltalálta az épületet.

 

3. kép

Kiégett a második emelet, kiégett minden irat, dokumentum, beteglap.  A felszerélés legnagyobb része is megsemmisült, szinte minden, amire csak szükség lehetett. A maradékot előbb a szemben álló rendházba mentették, majd a mai agráregyetemi épületbe költöztek. (Akadémia, Deák Ferenc utca.)

1946 végére azonban sikerült úgy helyre állítani az épületet, hogy 90 ággyal újra beköltözhetővé vált. A következő négy évben pedig fokozatosan vált használhatóvá a teljes, két emeletes épület. Így már osztályokra tagolódhatott a kórház: belgyógyászat, szülészet, sebészet, gyermekosztály. (Sem Sümegen, sem Tapolcán ekkor gyermekosztály még nem volt.)

A felszerelés tekintetében egy új rtg-gép jelentett komoly haladást, a lassan 150 ágy ellátásához szükséges anyagok, egyebek is rendelkezésre álltak. Rendszeressé vált az orvosok továbbképzése meghívott egyetemi előadókkal is.

Tulajdonilag 1950-től már nem községi kórház volt, hanem a Keszthelyi Járás intézménye.

(Ám sohasem tartozott egy egységes állami intézményhez!)

4. kép

5. kép

*

1954 februárjában – mint akkoriban nem ritkán – kiütéses tífuszjárvány keringett a városban. (Tetvek által terjesztett „ricketsia prowasekii” nevű baktérium volt az egész járvány oka…)

Egy hangos társaság az akkor „fontos” párttitkár támogatásával egy bizonyos – követelőző, ám igazát érző kisebbség által kiprovokált, késő esti vizsgálatra került sor. Ekkor Dr. Magyary Gerő a rtg – ben vizsgálta meg az adott beteget.

Az akkori hasonló vizsgálatoknál (ernyővizsgálat)

természetes volt, hogy az orvos szorosabb kapcsolatba került a beteggel.

Ekkor érte Dr. Magyary Gerőt egy fertőzés az említett baktériummal, melyet a kor adottságai mellettv nem lehetett uralni.

Így 1952. februárjában a saját osztályán életét vesztette.

Legyen ez is egy emléke a kiváló, intézményéért élő kollégának.

Ő az orvoslás mártírja!

*

Az 1954-es tragédia után hosszú hónapok teltek el, amíg végre tisztázódott, hogy a több pályázó közül ki lehessen az intézmény vezetője.

Talán szerencse volt, talán az akkori kőkemény fejekben is élt még az a tudat, hogy érdemes egyetemi szintről hozni olyan szakembert, aki első sorban a szakmáját, ágazatát uralja, és csak másodlagosan „igazgat”. Így is történt. A pécsi „fészekből”, vagyis az ottani, akkori nagyon haladó szívsebészeti csapatból került át ide is valaki. (Pécsett Prof. Dr. Kudász József elsőként indította a nyílt szívműtéteket országunkban. Ő volt az, aki később Budapesten megalapította a „Városmajort”, melyet ma az egész világ tisztel. Adjunktusa volt Prof. Dr. Szabó Zoltán, az első magyar szívátültető…)

Keszthelyre tehát e csapatból került 1954 közepére Dr. Szutrély Antal.

(Vele pedig én, az akkor 5 éves fia.)

„Június volt…” még nem kellett kívánnom a „bilincses iskolák” pusztulását, hiszen még be sem iratkoztam oda.

Mégis naprakészen emlékszem arra, amikor az állomásról az Ady utcáig gyalogolva megérkeztünk új „otthonunkba”, a kórház második emeletének egyik kórtermébe.

Lakás ugyanis akkoriban nem nagyon akadt.

Gyerekként azonban a belgyógyászat illatát máris megkedveltem. A főnővért ( a legendás Kinga nővért) kísérve figyeltem a vérvétel mozzanatait, megismerkedtem a lázlapokkal, a pontos és fontos bejegyzésekkel. Naponta kiosztottuk kicsi tégelyekben a betegek gyógyszereit…Aztán vártuk a „nagyvizitet”, melyet a főorvos úr (Dr. Liposits Elemér) tartott.

Ez a kórházi idill a számomra akkor sem szűnt meg, amikor végül elköltöztünk a városba, éppen Dr. Magyary Gerő özvegyéhez és családjához, ahol évtizedre elég hely jutott nekünk is, velük nagy szeretetben élve.

A kórház mindennapom élete lett. Édesapám hajnalban indult, késő délután érkezett „ebédelni”, majd sötétedés idején visszament az „esti vizitre”. Amíg mindezt biciklivel, később motorral bonyolította, még csak vasárnaponként társultam hozzá, később, autóval már hetente többször érkeztem vele az esti vizitekre. Megtanultam a csonttörés „húzós” kezelését, a gipsz ellenőrzését, a friss hasi seb megfigyelését, és legelső sorban azt, ahogyan orvos a keze alá került betegével dolgozik. Megismertem kölyökként, hogy mi az, amikor valaki kiszolgáltatott, és mi az, amikor valaki hivatásából eredően segít neki. Megismertem már akkor, hogy e kapcsolat nem „orvos – beteg” kapcsolat, hanem két ember mély, őszinteséggel, bizalommal való összekapcsolása, mely kapcsolatban az egyik fél ugyan többet kap, mint ad, a másik ugyan többet ad, mint kap, a végén mégis minden egyes ilyen helyzetből mindketten hatalmasat gyarapodnak. Nem anyagilag! (Természtesen.)

 

1956

Minden magyar életében, azaz a magyar történelemben is sziklaszilárd dátum. Minden magyar ember életét átfonja, megvilágítja ez az év.

Nyárutó melege az utcákon, amikor a hír érkezett: „forradalom van Budapesten!”

Nem tisztünk itt az eseményekkel foglalkozni. Tudjuk, hogy ezek a napok egy nemzet katarzisa volt.

Azt is, hogy ebben az időszakban Keszthely nemzetközileg is elismert szerepet játszott, helybéli fiataljai által.

Emlékeim inkább a „végnapokra” koncentrálnak.

Azon az éjjelen, amikor a „Fehér Embert” felállították, mindannyian ott álltunk az oszlop előtt és énekeltük a Himnuszt.

Ám ezen fehér szoborhoz gipsz kellett!

Ennek legalább egy részét a sebészet készleteiből kapták az alkotók.

A kórház személyzete megosztott volt. Többen indulni akartak Nyugat felé, ami logikus ötlet volt.

Mások nem.

Végül maradtunk.

November elején felmerült egy esetleges harci helyzet lehetősége! Mi volt ilyenkor a teendő korábbi háborús tapasztalatok szerint?

A tetőteraszra nagy, vöröskeresztes zászló került kifeszítve, a kapuba karszalagos őrség. Utóbbi voltunk mi, 6-8 éves fiatalok.

Vártuk a sebesülteket. Szerencsére nem jöttek! Két éjszakán át családostól maradtunk benn,  tartva az esetleges harci eseményektől a városban. Szerencsére ilyenek nem történtek       .

A hónap közepére helyreállt a kórház szokásos rendje.

Az év fontos vívmánya volt a „Lazarett”, vagyis az addigi katonai kórház megszerzése! Az addigi helyőrség felszámolásra került, parancsnokuk pedig felajánlotta, hogy nem csak az épület („Sopron utca”, később „SZTK” néven ismert,) de a teljes felszerelés is a kórházhoz kerüljön.

Az akkori viszonyok között ez valóságos kincsesbánya volt! Ágyak, műtőfelszerelések, laboratóriumi eszközök gazdagították hirtelen kórházunkat. Ekkor került az első mozgatható rtg – készülék is a műtőbe: a legendás „Siemens golyó”, melynek csodájára jártak a környék sebészei. (Intraoperativ lehetővé vált rtg kép készítése, ami csonttörések ellátásánál nagy segítség volt.)

Az 50-es évek végén már szakosított osztályok mellett (a „nagy szakmákhoz” társult orr-fül-gégészeti osztály, illetve szemészeti osztály is,) rtg, laboratórium, kórbonctani részleg is működött. 1958-ban összesen 4350 beteget kezeltek az intézményben. (1932-ben 680 volt ez a szám.)

A fent említett „Sopron utcában” a kornak megfelelő szakorvosi rendelőintézet működött saját rtg-, és laborlehetőséggel, 12 szakorvossal, napi 54 órányi rendelési idővel!

Miután az osztályvezetők rendre egyetemi előélettel rendelkeztek, szinte természetes volt az élénk tudományos élet is!

Havonta egy alkalommal „klinikopatológiai” konferenciákat rendeztek, ahol az elmúlt időszak fontos esetei kerültek megbeszélésre a különböző diszciplínák szemszögéből. Ezeken természetesen a környék „beszállítói”, vagyis „körzeti”, mai szóval házi-, netán családorvosai is mindig részt vettek.

Ha nem volt túl sok megbeszélni való, akkor pedig a fiatalabbakat folyóiratok cikkeinek ismertetésével bízták meg.

Öt év alatt összesen közel húsz tudományos közlemény jelent meg országos szaklapokban.

Ezt később Dr. Krutsay Miklós, a kórszövettan nagy „festője” nemzetközi szintekre emelte, munkássága európai hírűvé vált. Szövetfestési eljárásait még ma is használják.

 

1959 nyarán tekintélyes, több napos tudományos rendezvényre került sor a kórház megalapításának 200 éves évfordulóját ünnepelve.

Erre az alkalomra az intézmény történetét feldolgozó könyv is megjelent. („A 200 éves keszthelyi kórház története” címen. (Szerzők: Péczely Piroska – Dr. Sági Károly muzeológusok – Dr. Szutrély Antal)

A „Zárszó” utolsó mondatát idézem, melyet édesapám egy matyó hímzésen talált valahol Mezőkeresztes vidékén, egy kicsiny házban:

„Ha újat akarsz alkotni, őrizzed a régit!”

A gondolat így folytatódik:

„…csak úgy tehetjük a gyógyítás tudományát és művészetét még gazdagabbá…ha mindenkor megbecsüljük és megőrizzük a…múltat!”

*

Az 1960-as évek elején már valóban számíthatott arra a város népe, hogy szükség esetén megfelelő ellátás áll rendelkezésre.

Néhány emlék:

Szenteste egy ilyen esemény történt: éppen a csengőre vártunk, amikor megszólalt a telefon – súlyos baleset történt a mozi előtt. Ez a Balaton felől vezető utca kanyarjában, az úgynevezett „mozikanyarban” történt. Délután négykor a szülők elvitték a gyerekeket moziba, miközben a család többi tagja előkészítette a Jézuska által hozott karácsonyfát és ajándékokat. A gyerekek örömmel nézték az előadást, majd annak végén kirajzottak a teremből. Ekkor a Főtér felől lovaskocsi érkezett, amellyel szódát szállított ki az ismert helyi szódás. Petárda durrant!

A lovak megijedtek, és őrült vágtába kezdtek az utcán lefelé, át a csapat gyereken. Csak a Galamb utca elején, az akkor még üres telken álltak meg, a kerítésbe gabalyodva.

Körülbelül húsz gyerek sérült meg, többen igen súlyosan.

A kórház megfeszített munkával végül mindannyijukat ellátta.

1961 június 6, kedd.  A kórházat nagy tisztesség érte! Egy magas rangú szovjet orvosdelegáció érkezett, tanulmányozták az intézményt. A képen a tetőteraszon adott fogadás látható. A gond csak az volt, hogy a személyzet közül nem akadt, aki beszélt volna olyan szintem oroszul, mely az alkalomhoz illő lett volna. A küldöttséghez tartozott természetesen egy tolmács is, de hát mégis!

Miután én akkor már egy éve tanultam oroszul az iskolában, édesapám (a 6. képen fehér köpenyben)

6. kép

megbízott a küldöttség üdvözlésével. Minden tudásomat összeszedtem, és a következőket mondtam:

„Ja ljublju tyibja maty i zavod i agarod.” Ugyanis e fogalmakat tanultuk az általános iskola 6. osztályában épületes nyelvtanulásunk során. (Ha ma esetleg valakinek gondot okoz ezen magvas mondat értelmezése: „szeretem a mamádat, az üzemet és a szántóföldet”.)

Édesapám egész életének minden napján naplót vezetett rövid bejegyzésekkel a nap legfontosabb eseményeiről.

Ezen a napon a következő bejegyzés olvasható:

„Délután, illetve este 8-ig oroszok nézik a kórházat. Nagy piálás.”

A tetőterasz egyébként a 70-es években „beépült”, üveggel fedett teremmé lett, melyben még könyvtár is helyet kapott. A kórház közösségi összejöveteleit ettől kezdve itt tartották.

7. kép

Ez a terem még ma is áll, csak éppen használhatatlan. A háznak később egyéb terme is létezett, valamiért azonban odáig fejlődött minden, hogy ma ilyen már nincs.

A Balaton vonzóvá tette a fiatal orvosok számára a várost! A négy egyetemről kiáramló végzősök érdeklődtek az itteni állasok iránt. Első sorban a pécsi egyetemről érkeztek a medikusok is, nyári gyakorlatokra, szigorló évre.

Tehetséges „cselédkönyvesek” – mindenben rátermettek, de leginkább a labdarúgásban! Márpedig a helybéli „Haladás” csapata ekkor „NB II-es” volt! Így került ide a város négy orvosa, kik egy életen át megbecsült és tevékeny kollégák lettek. (Dr. Kató Gergely, Dr. Forró István, Dr. Horváth István „Kutya”, Dr. Sebők Ferdinánd.) Remek focit csináltak és mindannyian hosszú időn át a kórház kiváló orvosai voltak. Később más, különböző feladatok mellett életük végéig népszerű „dokik” maradtak.

*

1967 őszén idézet egy olaszul írt levélből, melyet bizonyos professzor Alberto Morelli küldött Torinoból:

„Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítélhessem az önök munkáját, de kompetens szakemberek egységesen kijelentették, hogy Önök megmentették a feleségem életét, és ezért szeretném legmélyebb megbecsülésemet, csodálatomat kifejezni.”

Professzor Morelli Torinoban közismert, nagy tekintélyű mérnök volt, aki az aerodinamika terén alkotott maradandót. Többek között ő fejlesztette ki a „Pininfarina szélcsatornát” is.

Felesége minden bizonnyal balesetet szenvedhetett a közelben, mert a levél arról tesz említést, hogy az életmentő műtét után a budapesti Országos Traumatológiai Intézetbe került, majd októberben sikerült vissza szállíttatni Torinoba, ahol még hónapokig lábadozott.

Keszthelyen 1967 augusztus 29-től 31-ig ápolták.

Bejegyzés édesapám naplójában augusztus 29-én: „este is bent, éjjel 2-ig operálunk.”

A napló szerint ebben az évben összesen 215 műtét zajlott le, ebből csonttörés 11.  Valószínű, hogy Morelliné asszony ebben a számban található.

Sajnos sok irat, dokumentáció, értékelhető anyag az 1960 – 1980-as évekből nem maradt meg, hiszen ilyen távoli időkre már nem érvényesek az archiválás szabályai sem. Gyanítható azonban, hogy bizonyos eldugott és elfeledett helyeken még sok dokumentum fellelhető lenne, ez majd egyszer talán még érdekes lehet kíváncsi, felfedező ihletettségű fiatalok számára!

Édesapám naplói szerint 1960-ban összesen 200, 1970-ben 148 műtétet végzett. (1980 augusztusáig, nyugdíjazásáig még 88-at, élete összműtét száma 5466 volt.)

Ezek a műtétek megoszlanak a hasi sebészet minden területén, az egyszerű sérvellátástól az epehólyag eltávolításán át egészen az abdomino-sacralis tumoreltávolításig, a végtagi csonttörések kornak megfelelő ellátásától néhány urológiai indikációig.

8. kép

9. kép

*

Szilveszter éjszaka volt, a 70-es évek elejét írjuk. Szél kavarta a sűrű hóesést. Kutyát sem hallani az utcákon. Megszólalt a telefon, a kórház portása jelezte, hogy fura „különítmény” érkezett. Szovjet autó, melyből katonák szálltak ki, és egy asszonyt támogattak befelé.

Édesapám máris indult. A szél tovább tombolt, majd fél óra múlva újra szólt a telefon: „Érted jövök a kocsival, gyere be, asszisztensre van szükségem. Az ügyeletes kolléga már erősen ünnepli az éjfélt…Kaptunk egy ileust, (bélelzáródás) operálni kell.”

A műtő ajtajánál két géppisztolyos szovjet katona állt. Apámat már ismerték, nekem előbb azt mondták „sztoj!”. Mire én: „Tovaris, ja vracs!” Azt nem mondtam, hogy még csak „leendő vracs”, de hát megelőlegeztem magamnak a hatod év sikeres szigorlatait.

Szőke, harminc körüli hölgy, akut, lenövéses, csavarodásos bélelzáródás tüneteivel.  Az altató gépet nagy gyakorlatú ápolónk gurította éppen a beteg fejéhez, apa intubált, aztán az altatást Gécsek Imre ápoló vette át. (Aki korábban évtizedeken át altatott el mindenkit éterrel, maszkkal, csepegtetve ezt a rémes, émelyítő illatú löttyöt. A 9. képen a líra mögül kukucskál.)

Gyakorlott, fiatal műtősnőnkkel egymásra kacsintottunk, és „metszés”. Megtaláltuk a letapadás helyét mélyen a hasüregben, bizonyára korábbi nőgyógyászati háttér következményeként. Sikerült a strangulált belet felszabadítani, még rezekálni sem kellett, nagy elégedettséggel zártuk a hasat.

A beteg felébredt és mosolygott! Férje, száz fityegővel díszített egyenruhában, igen magas szovjet tiszt, szigorú szögletességgel hozzánk lépett, és fátyolos szemmel ennyit mondott:

Szpaszíva, tavarisi!

Ez az évünk tehát jól sikerült. Kinn kavargott a hó, és beköszöntött egy újabb év. Szovjet köszönettel. Nem éltünk hiába.

*

Az első emeleten, a lépcsővel szemben volt a műtő. Bejárata előtt jobbról, balról két kis kórterem két ággyal. „VIP” részleg.

A műtőbe vezető ajtón hatalmas tábla piros betűkkel:

„MŰTŐ. IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!”

Ez az ajtó az előkészítőbe vezetetett, ahol a bemosakodás zajlott, az autoklávok álltak. Innen nyílt az „aszeptikus”, illetve a „szeptikus” műtő két oldalra.

10. kép

Az előkészítő, az ajtó túlsó oldalán a nagy tábla „Belépni tilos” felirattal. Itt a két nagy sterilizáló „autokláv”, illetve két kisebb „kifőző egység” látható.

11. kép

A bemosakodás mosdói, illetve az adminisztráció helye az előkészítőben. A zárt ajtó vezet az „aszeptikus” műtőbe.

 

Édesapám egy meglehetősen „vérbő” műtétből lépett ki éppen, amikor nyílt az ajtó. Fejkendős, fekete ruhába öltözött nénike lépett az előkészítőbe. Kérdezni akart valamit. Erre azonban nem jutott ideje, mert édesapám – a feszültségtől még feltöltve – rákiáltott:

• Nénike! Mit akar itt? Nem látja, mi van kiírva?”

A nénike szava elakad. Apám nyakig véresen, maszkban. A néni már fordult volna, de apám utolérte, és még egyszer meg akarta mutatni a táblát. Nem sikerült. A néni hatalmas sebességgel futott a lépcső felé, míg a véres ember azt kiabálta utána, hogy „álljon meg!”.

Szegény asszony talán még ma is fut?

*

1970 októberében jelent meg az „Egészségügyi munka” című, a „középfokú egészségügyi dolgozók lapjában” egy cikk

„A vizit” – ről Dr. Szutrély Antaltól. 56 évvel ezelőtt tehát.

Nem hozom ide az egész írást, bár nagyon helyénvaló lenne, csak néhány kedvcsináló mondatot idézek: „Van osztályos orvosi, és főorvosi, ú.n. nagyvizit.”

„A vizit …legyen szertartás…készüljön rá a beteg elmélyülten, várja örömmel!”

Az esti vizit lényege: „a beteg mindig este érzi magát a legrosszabbul, szorongással várja az éjszakát, fél, hogy egyedül marad. Ezt van hivatva feloldani az esti látogatás.”

„Soha ne tartsunk tengerészvizitet!” (– Vagyis a kórterem ajtajában megállva rendben-rendben-t mormorva körülnézünk.) „Ágyról ágyra járva foglalkozzunk a betegekkel, kihagyni senki sem szabad!”

Az írás ajánlja a vizitek során is a beteg vizsgálatát. Függetlenül a kiindulási helyzettől, általában hasi sebészet esetén.

„Jelentős módszerünk a tapintás. Ez első sorban a hasra vonatkozik, de egyéb tájékra is. Igen finom kézre és nagy gyakorlatra van szükség hozzá.”

„A hallgatódzás nem csak belgyógyászati módszer, a sebésznek is fontos. Hallgassuk sokat a mellkast – és kevesebb negatív rtg – lelet születik!”

Nem folytatom tovább! Szolgáljon ez a kis kitérő mélyen elgondolkodtató orvosi percek megélésére! A 70 – 80 – as évek vidéki kórházában megélt szemlélet volt mindez, ahol ugyan „kórházszag” lengett a folyosón, ám a tisztaság harsogott. Ahol esténként a kiosztott vacsorát mi, gyerekek nyál csorogva néztük, és alig vártuk, hogy megkóstolhassuk. Ahol egy 7 ágyas kórteremben is elcsendesült a nyöszörgés a nagyvizit után, mindenkinél megtörtént a lázmérés, mindenki bevette a gyógyszerét és ellazult. Ám tudhatta, hogy csak egy hangos „nővérke” elég lesz ahhoz, hogy valaki segítsen neki, ha kell. Valamelyik ágynál talán már volt egy betegcsengő is. Azt sem kellett hiába nyomni.

Ha egyébként céltalan egy ilyen írás, célom az, hogy felhívja a XXI. század büszke, haladást vizionáló, technikába és adatneurózisba ájult orvos generációinak figyelmét, hogy a gyógyítás, a hivatásos segítés valahol másutt kezdődik. Megkereshető a „gyökereknél”!

Akár egy kis kórházban, melynek történelmi múltja, és magasan szakmai közelmúltja is van.

*

Szellőssé vált a 60-as évek végén az épület! Ideje volt tehát egy alapos felújításnak. 1968 – 69-ben szétköltözik az egész intézmény az Ady utcából: a sebészet, és néhány részleg a Sopron utcába, a belgyógyászat a parti „Balaton szállóba”, (később krónikus gyomorbajok konzervatív kezelésére szolgáló szanatórium,) mások Hévízre.

Apropó gyomor!

A fekély népbetegséggé vált ekkoriban. Rengeteg okot tudtak az akkori tudósok a szalonnától a dohányon át a paprikáig, no meg a „páleszig”.  A „stressz”, vagyis a megbetegedés lelki háttere, a Selye féle „distressz”, mint kórokozó ez idő tájt csak azért nem volt előtérben, mert köztudott volt, hogy a népesség nagy százaléka elég nagy megterhelést él meg. De ez egy másik írás témája…

Márpedig, ha fekély, akkor két gyógymód volt: savlekötés, diétázás, és ezek betanítása, illetve a fekély rezekciója műtéti úton. (Billroth II.)

Az előbbire szolgát a „gyomorszanatórium”, az utóbbi pedig napi műtéti program volt

A gyomorcsonkolások általában jól sikerültek, a betegek pedig gyökeres életmódváltás és igen tudatos diéta mellett nem recidiváltak. (Tisztelet a kivételnek…)

A 90-es években vált ismertté a gyomorfekély és a helikobaktérium összefüggése.

Idézet édesapám szóbeli véleményéből:

„Egy baktérium?? Hiszen a savas környezetben nem él meg egy baktérium! Vagy mégis? Antibiotikummal kezelhető?

Hát, ha ezt tudtuk volna, bizony nem csapunk le százszámra gyomrokat!”

Tanulság ismét: az orvoslás valóban nyújt olyan lehetőségeket, melyek sosem voltak azelőtt. Ez tény. Azonban sosem feledhető, hogy az orvoslás, gyógyítás is csak a beteg érdekében zajlik! Sosem felejthető, hogy attól, mert egy s más, több – kevesebb új lehetőség megnyílik a jobb, hatékonyabb gyógyíts felé, a korábbi orvosi adottság egyáltalán nem halványul, nem válik feleslegessé!

*

12. kép

Az Ady utca a kert felől 1961 nyarán

 

Miután az Ady utca ismét használhatóvá vált, a volt „fertőző osztály” helyén már megfelelő laboratórium és kórbonctan is felépült (Dr. Krutsay Miklós tervei szerint,) egyre többször merült fel egy „400 ágyas kórház” igénye. Mondhatnánk úgy, hogy álma. Miért is ne?

Az adott betegforgalom a nagyjából 200 ágyat „vitte”, ha pedig a Kórház II visszakerülhetne, semmi nem szólt volna ellene.

Tervezgetés? Hiszen még a hely is adott volt a kert hátsó részében. Rendben, talán néhány raktárépület, no meg a kutyaműtő eltűnt volna. Viszont ekkoriban már nem gyakorolt senki a szegény kutyusokon.

*

Az 1970-es évtized végére uralkodó vélemény volt, hogy Veszprém megyéhez tartozni nem jó, mert ez a megye balatoni szakasza Tihany-Füred, mi pedig itt, a periférián nem érdekeljük őket. Vissza tehát Zalaegerszeghez, ahol korábban voltunk!

1979 január 1-ével ez meg is történt.

Nosza, új lendületet vett a tervezgetés! „Átfogó rekonstrukció” volt a cél. Roppant különböző álláspontok alakultak ki a szakma, meg a szakmai közeljövő „pogány sejtései”, illetve a kicsinyes-közép politikai és az anyagi érdekek között. Összekülönbözőségek melegágya!

Léteznek szakmák, azon belül szakterületek. Ilyen az építészet is. Külön szakterület a kórházépítés. Sajnos a komolyra forduló tervezés idején ez a szakmaiság alacsony szinten volt jelen.

Dr. Szép László ekkor már egy önálló intenzív részleg főorvosa volt. Induló sebészi pályáját váltotta „altatósra”, kezdett el foglalkozni oxiológiával, narkózissal, illetve az intenzív őrzés tudományával. Előbb az Ady utca földszintjén a „7-es kórterem” lett az ővé, később egy másik hasonló terem.

Pontosan tudta, hogy szakága milyen jelentős szakmává fog fejlődni!

Ám az egész kórház alakulása szíve csücske volt!

Azt is pontosan tudta, hogy adott feladat, adott működés mellé milyen tárgyi, építészeti s egyéb feltételek szükségesek.

Sajnos a tervezés „muftijai” sok esetben csak éppen ezekkel a követelményekkel nem voltak tisztában.

Néha megálltunk Szép doktorral egy ajtó előtt: „Te jó ég! Hát ennek az ajtónak a betervezése mennyi fogasomba került!”

Szenvedélyes horgász volt. Rátermettsége és a Balaton akkori faunája valóban elég sok fogas horogra akadását eredményezte, amit a kiváló, nagy szaktekintélyű, fontos főembereknek kellett nyújtani ahhoz, hogy megértsék és kivitelezzék azt, ami egyébként fogasok nélkül is szakmailag világos volt.

*

1989-re megérett a gyümölcs! Ezt akkoriban úgy becézték, hogy „az első rekonstrukciós ütem”. Soroljuk csak, mit is jelentett ez?

Megépült az északi szárny! Ez az az épület rész, ahol a kiváló tervező „üvegtéglái” a leglátványosabban szerepeltek az intézmény történetében. Arra ugyanis hamar rájöttek, hogy a nyugati nap délutáni fénye a nyári hónapokban tikkasztó lehet, így napernyőként is szolgált ez az építő anyag, mely ugyan súlyos, merev, de ha erős betonba ágyazzuk, bírja. Bírta is, meg nem is. Hamar kezdett repedezni, potyogni az arra járók fejére. Üvegtégla egyebütt is beépítésre került, mindenki megcsodálhatja máig. Egy stílusficam maradandó emlékei. Az építészetben sajnos nem egyedi eset. Az északi épület „üvegtégla ügye” egyébként a több évtizedes sárga szalagos elkerítés (potyogás miatt) után végre megoldást hozott. Nem is rosszat! (2025-ben.)

Az „ütem” során egy alagút került kiépítésre! Ez a régi Ady utcai épületet köti össze az alagsorban az új házzal.  Ma is megtalálható, bejárható, ám az üvegfolyosóval szemben nem használt átjáró.

Egészen új bejárati részleg került kiépítésre, mely ma is jelzi a „modern idők” stílusát. Nem biztos, hogy a korábbi tervező, Schadl János örömmel fogadná ezt a képet, mint ahogy bármiféle jószándék mellett sem gondolhatjuk, hogy a városra jellemző „ikonikus” építészetről van szó. Márpedig egy város kórháza korábban mégiscsak valami fontos intézmény volt. Olyan, ahova a gyógyulni vágyó szívesen lép be! Eleink gondot fordítottak erre, számos példa szerint is. (Budapesten például az akkor nagyon korszerű pavilon – rendszer, a neves kórházak kastélyszerű bejáratával. János, ill. István Kórházak.)

Bizonyára a kor „lendületét” adták vissza a bejáratot jellemző, félkörív szerű szerkezetek…Hagyjuk! Éljünk velük, mert mást úgysem tehetünk.

Az eredeti épülettel szemben állva új részleg került kiépítésre balra, átjáróval a régi házból. Itt előbb konyha – ebédlő a személyzetnek, majd lassan terjeszkedve különböző feladatok kerültek elhelyezésre mind a mai szemészeti rendeléstől a dialízis állomásig.

Az új épületbe költözhetett hát a teljes szülészet, illetve gyermekosztály!

Így viszont a „Kórház II” felszabadult, lehetővé vált egy olyan osztály indítása, amit ma talán „szociális”, meg „ápolási”, meg hasonló kifejezésekkel illetnénk. Ekkoriban nemes egyszerűséggel „elfekvő” volt.

Igazságtalanul! Hiszen ez az intézményi lehetőség a mai értelmezésben is országunk egyik legnagyobb hiánycikke!!!

Az idős, ápolásra szoruló embertársaink méltó, szakszerű ellátását biztosító intézmény, melyben a világ egyik legnehezebb feladatát végző, hivatásos segítők, ápolók és orvosok teszik dolgukat! 

Ezen az osztályon orvosi felügyelet mellett „krónikus”, vagyis hosszú ápolást igénylő betegek találtak szakavatott ellátásra, akár rehabilitációs lehetőségekre is!

 

1990-ben tehát már az aktív fekvőbeteg ellátás „lényege” egy helyre összpontosulhatott. Ha nem is „400 ágyas”, de egy 310 ágyas intézmény dolgozhatott ott, ahol a század elején kialakult városunk gyógyító intézménye.

Az épület földszintjén immár a szakorvosi rendelések is helyet kaptak, lépésről lépésre visszakerült tehát a „Sopron utca” („SZTK”) szakorvosi működése. Forrongó világba csöppentük, átalakulások jellemezték a köz – és magánéletet.

(A professzor megkérdezi betegét: „Mondja, kedves, milyen a közérzete? – Mire a beteg:

– A közérzetem, professzor úr, még csak-csak, de a magánérzetem, az bizony csapnivaló.”)

 

1992-ben „Alapellátási Intézet” alakul, mely igazából orvosi rendelőket takar, melyek a város háziorvosi ellátásának adnak otthont.

Ez a szerkezet városi tulajdon, mint ahogy még egy jó ideig maga a kórház is az.

Nem teszek most kitérőt a „’hogyan lehetne, kellene,” meg egyéb utakra. Nem tisztem itt és most mindez. Folytatom inkább a „krónikával”.

*

1996 jelentős élmény, hiszen felépült és birtokba vehetővé vált a „déli” szárny. A korábbihoz ugyan hasonló, mégis jobb adottságokkal rendelkező épületrész, melyet sikerült szervezesen összekötni az északi szárnnyal.

Műtőblokk alakulhatott ki, hozzá kapcsolódóan a ma is működő intenzív osztály.

Ráadásul az alagút helyett egy szépséges üvegfolyosó keletkezett a régi épület és a két új ház között!

Csupa luxus!

Az intézmény életében szakmai eltolódások is voltakk. Hiszen a szemészet osztályos igénye ekkor már valóban minimális volt. Így a kórház „ikonikus’” szemészorvosa, Dr. Szalóczy Károly után egy ágyakkal rendelkező osztály már nem volt időszerű.

A fül-orr-gégészet szakmai területe is olvadóban volt, hiszen egyre kevesebb igény volt a mandulák eltávolítására. (Dr. Fodor Ferenc és Dr. Palikó Barna főorvosok után amúgy is űr maradt e szakmában. Mindketten fiatalon, hirtelen távoztak.)

 

Kitérő:

a korabeli műtéti naplókat olvasgatva hosszú bejegyzések, leírások találhatók egy-egy sebészeti műtétről. Nem csoda. Bonyolult dolgokról volt szó.

Ezzel szemben ugyanabban a műtőben ugyanazon „műtéti naplóban” rendre ez szerepelt: „tonsillácat tompán kifejtjük, és eltávolítjuk”.

A sebészek szemében ez nem volt egy „nagy ügy”.

Viszont a mandulaeltávolítást követően indokolt volt az osztályra történő felvétel, mert rémes vérzések, egyéni szövődmények léphettek fel. A bejegyzést minimálisan fogalmazó gégész kolléga mögött ott volt az a lehetőség, hogy éjszaka bármikor hívhatják a „bevérzés” kezeléséhez. Nincs adat, hogy erre hányszor kerülhetett sor. A leírt műtétet lehetett így is, meg úgy is végezni.

*

Az új évezred első tíz éve alatt végre nyugvópontra juthatott a „harmadik ütem” is. Az Ady utcai, régi épület újabb felújításokon esett át. Országos illetőségű mozgásszervi, illetve neurológiai rehabilitációs osztály indult, a földszinten néhány szakrendelés kapott helyet. A „Kórház II” – ből visszaköltözhetett a „krónikus belosztály” is. A „Jobs szanatórium” új feladatot kapott: a város szociális intézménye lett. Emeletes épület került a labor-kórbonctan korábbi földszintes háza helyébe is, még az üvegfolyosót is bekötötték ide. Így már a laboratórium, a kórbonctan és a vérellátó is kényelmesebb életet élhetett. Az emeleten pedig további szakrendelők kaptak helyet, és működnek még ma is.

 

2008-ban megindul a „sürgi”. („SBO”) Ez a máig is erősen vitatott ellátási forma Magyarországon nem örvend osztatlan népszerűségnek. Számos oka van ennek, melyeket itt most nem tisztem elemezni. Inkább megosztok egy emléket. Az 1990-es évek elején a nagyvilágban élő, dolgozó magyar kollégák egyre többször fordultak meg itthon. Így volt ez Dr. Matolcsy Sándorral (Alex) is. Chicagóból érkezett, ahol egy „sürgősségi” kórházat vezetett. Ez a város meglehetősen rászorul hathatós sürgősségi ellátásra. Mégis hitetlenkedve hallgattuk Alex előadásait arról, hogy kórházában naponta több száz sürgős eset fordul meg, kerül ellátásra. Több emeleten, időnként 50 – 100 orvos közreműködésével, 24 órában.

Alex nagyon javasolta, hogy a magyar kórházak is indítsanak hasonló osztályokat, ha csak kicsiben is. Indítottak.

Mai szemmel azonban sokszor az az érzése támad az ellátandó betegeknek, hogy egy másik külhoni magyar javaslata jobban bevált: Dr. Gorka Pál Londonban élő mérnök volt, aki a brit közlekedésből javasolta a körforgalom meghonosítását.

*

2012 május 1.

Érdekes változást élt meg az öreg intézmény: több, mint 250 éves története során az urodalmi, majd községi, városi, járási, újra városi tulajdonból először került állami tulajdonba.  (Elegánsabban kifejezve „kezelésbe”.) Ennek korábban inkább előnyeit lehetett látni, manapság az előnyök elhalványulóban vannak.

Nem feladata azonban ennek az írásnak az értékelés! Mondhatjuk, hogy ez egy – vagy több – más írás témája lesz.

*

Ha a modernizáció a felszerelés gyarapításában mutatkozik, elsősorban a kórház teljes története során a röntgen berendezések jelzik a mérföldköveket. Ernyő – készülék, később már „Bucky” – asztal és álló kazetta, kézi filmelőhívás, majd lassan átállás a digitális képfeldolgozásra, az intézményen belüli „kiosztásra”.

Dr. Réthelyi Jenő a rtg főorvosa feljegyzéseiben a 60-as években még azon örvendezett, hogy végre „tankokkal” hívhatjuk elő a filmeket a sötét kamrában. Ezek beton kádak voltak, melyekben vödörrel bejuttatott előhívó és fixáló oldat volt.

13. kép

A sötétkamra két káddal

Réthelyi Jenő kedves, valóban orvosi lényét sötét szemüvege jellemezte, hiszen a rtg-ben sötét volt az ernyő gyenge fluoreszkálása miatt.

Ugyan szorosan véve nem „radiológiai” terület, a magyar rendszerben e szakmában kapott helyet az ultrahang is, mint „képadó” eljárás. Mindezek akár nemzetközi viszonylatban is kis késéssel bekerültek a kórházba.

Dr. Ifi Ferenc főorvos nem csak nagy szakértelemmel, de nagy elhivatottsággal is fejlesztette a teljes radiológia területét.

Sokszor mesélte, hogy berényi gyerekként akut appendicitisszel került a kórházba, ahol „a pipás” (szenvedélyesen szívta pipáját, amikor csak erre lehetősége volt…) Szutrély doktor megoperálta. A lábadozás napjai, a megélt légkör, a „pipás” gyógyhatása viziteinél 9 évesen arra az elhatározásra ösztökélték, hogy orvos lesz.

Dr. Ifi Ferenc a város egyik nagy orvosalakjává vált, akinek a nevét ma, néhány évvel halála után is számos beteg áldja.

 

2015 november

„Modern” orvoslásunk alapvető ismérve a „CT”. Az ultrahang mellett a képadó eljárások másik „vívmánya”. Sem az eljárás lényegét, sem történetét nem tisztem itt és most ismertetni. Azt viszont említenem kell, hogy a kórház minőségi megítéléséhez nagyban járult hozzá a tény, hogy „már CT-nk is van”!

A hagyományos rtg – diagnosztika bár továbbra is fontos szerepet kap ma is, egy kicsit veszít korábbi finomságból! Sajnos a „CT” ezt igazán nem képes – és talán még sokáig nem is lesz képes – ellensúlyozni.

Mégis e nélkül a „szalámi – rtg” nélkül ma már béna minden orvos.

*

Amennyire lendületet vett ma a technika, a „lehetőségek” világa endoszkópok, robotok, mesterséges „intelligenciák” sodrásában, annyira nem lendül az az orvosi tulajdonság, mely a betegségében kiszolgáltatott, félelmekkel élő „nudlit”, a „beteget” (egymás között „aegrotust”…) illeti.

Biztos örömmel fekszik be a CT-be, néha hiányolja, hogy még nem dugták bele az „EMER”-be is, de végső soron szeretne néhány mondatot hallani egy kedves dokitól, szeretné, ha a „nővérke” nem szidná butaságáért, hanem inkább mosolyogva segítene levetni a nadrágját.

*

Az épületek tetején egy egész erőmű dolgozik már, befogja a Nap energiáit, áramot termel. A hatvanas évekre visszavetítve utópia az egész. Pedig nem az!

Ne is legyen!

A tető alatt azonban nem található manapság az a szakmai lendület, az a kibontakozás, mely e kórházat majdnem három évszázados története alapján nem csak elvárható, de egyenesen kötelező is!

Ezt a történetet befejezendő tehát egyetlen kívánsága marad a szerzőnek:

 a múltat megőrizve

                   gyarapítsd a jövőt!

 

 

 

Kórházunk rövid története

  
Intézményünket 1759-ben alapította gróf Festetics Kristóf anyagi támogatásával Fejér György és a városban már akkor virágzó ferences rend tagjai. Az uradalmi kórház, vagy mint a XVIII. és XIX századi írások nevezik: ”Ispotály” kettős feladatot látott el. A betegek gyógykezelésén kívül otthont adott a szegény sorsú, munkaképtelen öregeknek is.

1848-ban a földesúri tulajdonban lévő uradalmi kórház városi tulajdonba került.

1908-ban elkezdték az új kórház építését, mely 1910-re befejeződött, irgalmas nővérek kerültek az intézménybe. Pályázat útján betöltésre került az orvosi állás Dr. Majzer György személyében, akit röviddel munkába állása után igazgató főorvosnak neveztek ki.

1912-ben a megnövekedett betegforgalom miatt a képviselőtestület egy alorvosi állást hirdetett meg, 1913-ban került betöltésre.

1919-ben a kórház szerves részeként tüdőgondozót létesítettek.

1933 -ban igazgató-főorvosnak Dr. Magyary Gerőt nevezték ki.
Az Ö érdeme, hogy az ispotályból kórházat akart és tudott kialakítani, ebben az évben megvalósult a kórházi ügyeleti szolgálat is a 75 ágyra.

1936-ban a Szülészeti Osztály alapjait rakta le Dr. Horváth Zoltán.
Kialakításra kerül az Orr-Fül-Gégészeti Osztály, a Radiológiai Osztály, illetve tovább fejlődik a belgyógyászat és sebészet is.

1944-ben Dr. Liposits Elemér vezetésével önálló Belgyógyászati Osztály kerül kialakításra 44 ággyal.

A II. Világháború utolsó napjaiban a kórház épülete szinte teljesen kiégett A harcok befejeződése után a város iszonyatos erőfeszítések árán 1 év alatt újraépítette a romba dőlt intézményt.

1952 mérföldkő a kórház életében: az ágyszám 150-re emelkedett, szervezetileg szétváltak az osztályok, az összdolgozói létszám eléri a 65 főt, gazdasági vezető került az intézménybe.

A kórház ágyszáma 1960-ban 176-ra bővült, városi felügyelet alá került. 1985-ig fokozott fejlődés jellemezte az intézményt, melyet ebben az időszakban dr. Szutrély Antal igazgatott.

1989-ben új épületbe költözött a Szülészeti-Nőgyógyászati Osztály és Gyermek Osztály, helyükön a felújítást követően kialakításra került a Krónikus Belgyógyászati és Rehabilitációs Osztály.
1994-ben a Sebészeti Osztály, Belgyógyászati Osztály és az Anaesthesiológiai és Intenzív Terápiás Osztály kapott új épületet.

2004-ben a Krónikus Belgyógyászati és Rehabilitációs Osztály beköltözött a központi Ady Endre utcai telephelyre.

2005 évi címzett pályázat eredményeként lehetőség nyílt a kórházi rekonstrukció III. ütemének elkezdéséhez. Ennek keretében kerül sor Sürgősségi Osztály létrehozására, a Központi Gyógyszertár, Patológiai Osztály, Központi Laboratórium, Tranzfúziológiai Osztály és számos szakrendelés új épületben, korszerű körülmények közötti elhelyezésére:

-2007-ben felújításra került az „A” épületben található Krónikus Osztály.

-2008-ban felújításra és átadásra került: januárban a Rehabilitációs Részleg, áprilisban az új „D” épület, mely a szakrendeléseknek ad helyet, illetve novemberben a sürgősségi fogadóhely.

-2009-ben a régi „A” épület felújításai folynak, illetve március 1-től működik az új Sürgősségi Osztály. 2009. júliusától a kórház rendelkezésre áll egy központi telefonszám, melyen munkatársaink az előjegyzéseket könnyebben és gyorsabban intézhetik.